Bod László

Előszó: A mélybarna dúrban megszólaló, súlyos tájképek tömör világa dús, telített színekkel bontakozik ki Bod László festményein. Nagyvonalúan komponált képei mentesek a felesleges és üres locsogástól. Kivételes tehetségről tanúskodó műveinek sokasága olyan, mint a hajdani gyermekkorban megcsodált ceruzarajz volt: egyszerű, vázlatos, mélyreható. Az alföldi iskola legnemesebb hagyományaira épülő festészetében helyet kap a posztimpresszionizmus könnyebb színvilága csakúgy, mint az absztrakt formaalkotás néhány sajátosága. A zárt, erőteljes kompozíciók monumentalistását és a mély tónusú színek méltóságteljes, tompa ragyogását fantáziadús részletek sora oldja. A festő ecsetje el-elkalandozik a látványon, s puha, finom vonalaival, fátyolszerű fényárnyékaival a szél szabad szárnyalását leheli képeibe. Bach orgonadarabjainak magasztos zengését kísérik így a játékos kis futamok. Rudnay rusztikus Alföldjét Szőnyi fényszövetű tinktúráját itatja át, s végül Bod páratlan látványteremtő képzelete hívja életre az egyéni ízű tájképek megragadó pompáját. Rendkívül gazdag motívumkincsében a pusztai tanyavilág mellett megjelenik a Velencei-tó szelíd vidékének és a Józsefváros kopott utcáinak érzékletes ábrázolása is. Bármi legyen is a téma, mindig személyes élményanyagból merít, s a valós látvány festői-érzelmi megfogalmazásával találkozunk vásznain. Portréinak szinte durva egyszerűsége és mélytüzű, visszafojtott izzása harmonikus egységben áll tájképeivel. Egy-egy alak dübörgő, ökölcsapásszerű bemutatása a nagy elődöt, Mednyánszkyt idézi, akinek egykori műtermében Bod László közel egy évtizedig dolgozott. Szatirikus alakjainak har-sányságát pedig sajátos, Gulácsyra emlékeztető fanyar lebegés hatja át. A Szűz utcai műterem másik „lakója" Gulácsy Lajos volt, s a genius loci hatásán túl, Bod festői rokonságot is vállal a két művésszel. Témától és lelki-művészi indíttatástól függetlenül Bod László festőegyéniségének lüktető elevensége senkiéhez sem hasonlítható, drámai erejű, ám cseppet sem nehézkes alkotásokat hoz létre. Honnan ez az állandó energia, amely a külvilág kincseit felsorakoztatva szakadatlan teremti újjá a lélek legmélyén gyökerező valódi önmagát? E lobogás forrása kétségkívül a gyermekkor s az ifjúság éveiből ered. Bod László az alföldi mezővárosban, Karcagon látta meg a napvilágot. Lelkébe, szívébe mélyen beivódott a szülőföld képe, hangulata. Innen az a kivételes képesség, amely festmények egész során adja vissza az Alföld minden ízét-zamatát. Apja tanító volt, aki az irodalom, zene és művészetek szeretetére nevelte fiát, és sokoldalúsága révén a fogékony gyermek indíttatásának maga is részesévé vált. De részese volt annak szinte mindenki, aki a gyermekévek alatt a közelében volt. Hiszen mindenkitől tanulhatott valami hasznosat, s az egymást szerető-segítő környezet sokat adott a fiúnak útravalóul az életre. A festőmesterség iránti érdeklődéssel, kiapadhatatlan hittel és lelkesedéssel útját kereső fiatalember a főiskolán már rajongva tisztelt mesterektől tanulhatta a festészetet. Itt Benkhard Ágost és Burghardt Rezső irányítása alatt dolgozott, de az örök vonzerő Szőnyi István maradt, akinek festészete oly tisztán nyomon követhető Bod László művészetének fejlődésében. Tanársegéd ElekfyJenő mellett lett, s pályája minden bizonnyal töretlenül ívelt volna felfelé, ha az élet közbe nem szól, s nem viszik el katonának 1944 őszén. A háború vége ausztriai hadifogságban érte Bod Lászlót, aki így vall e tragikus korszak napjairól: „Az utolsó háborús nyarat a felsőbalogi művésztelepen töltöttük, sokan közöttünk üldözöttek voltak, mindnyájan reméltük, hogy őszre vége a rettegésnek, s folytathatjuk a Főiskolán a munkát. De október végén elvittek katonának. Újoncként elszenvedtem az élelem és egyenruha hiányát, a megaláztatásokat. Tavasz elején kihajtottak bennünket Ausztria nyugati határáig, gyalog, ellátás nélkül. Ott végre találkoztunk az amerikai katonákkal, és bár egy hétig fogolytáborban ültünk a sárban, mégis felszabadítotnak éreztük magunkat. Egy jólelkű osztrák család (a tummeltshami Roitingerék), emberi szállást adott, ahol én festhettem, sorstársam - Buza Barna -faraghatta a fa feszületeit. Az amerikaiak alkalmaztak útjelzőtábla festőnek, majd egyszeriben Truman elnök portréjának a megfestésével bíztak meg. Alig hogy elkezdtem, már jött is a főhadnagy, félretétette az elnököt, s a maga portréját rendelte meg. Utána rang szerint a tábornokig jöttek modellt-ülni. A tábornok valaha Párizsban volt diplomata, igen tájékozott volt

Mutass kevesebbet