Boldog szerelmesek

Valéry ​Larbaud-t, ezt a kényes ízlésű, magányos „világpolgárt” századunk első negyedének írói közt tartja számon a francia irodalomtörténet: 1957-ig élt, de jelentős műveit 1923-ig mind megírta, azután több mint húsz esztendeig, mint egyik legközelebbi szellemi rokona, Szint-John Perse is, csak a fordításnak élt – megtehette, hogy csak kedvenceit és példaképeit fordítsa, Whitmant, Butlert, Joyce-ot. A Fermina Marquez-en kívül – amelynek oly nagy sikere volt Magyarországon – talán Boldog szerelmesek című, három kisregényt tartalmazó kötete a legszebb, legfontosabb műve. A művelt, gazdag, gyémánt-stílusú költő-prózaíró sokat utazott – három kisregénye tulajdonképpen három különböző útiélmény: csakhogy a külvilág hatásainak belső, érzelmi képe vetül az olvasó elé, az elsődleges és másodlagos – irodalmi – élmények szálai nemes és tetszetős szövetté szövődnek. Larbaud rendkívül érzékeny volt – túlfinomultan érzékeny – mindarra a szépségre, amit a világ a nyitott szemmel járónak nyújthat, a „Szépség, te legszebb gondom” – ez a Malherbesor, amelyet a kötet egyik kisregénye címéül választott – igen pontosan jellemzi a fiatal Larbaud és a világ kapcsolatát. Gyerekkor címen összegyűjtött novellái bizonyos értelemben legkorábbi művei: alapötleteik valóban a szerző gyerekkorából származnak, olyan is akad köztük, amelyet legelőször hétéves korában szeretett volna megírni Larbaud. Önéletrajzi ihletésük még szembetűnőbb, mint a három kisregényé.

Mutass kevesebbet