Bolygópályák

„Mezey Katalin szelektivitása szigorú, rezdülékenysége a szélhárfa húrjainak kiszolgáltatottsága; ismeri (és lakolja) a szavak mágikus erejét – mely erő a kimondás után visszavehetetlen; a szépelgés helyett az önmagához is kegyetlen őszinte számvetést választja; mert nem vezeti félre a poszt-avangard zsákutca-portyázó öncélúsága. Ugyanolyan könnyűséggel és hitelesen rímel – amilyen alázattal követi és várja ihletét, hogy felvegye a prózavers hátára…” – írja Határ Győző huszonöt évvel ezelőtt. Illenek szavai a „Bolygópályák” című új kötet lírájára is. Természetes, hogy ez a költészet az elmúlt negyedszázadban sok keserű tapasztalattal, és a szűkebb-tágabb környezetben átéltek következtében az emberi minőség és jövő iránti aggodalommal és szkepszissel rétegeződött, mégis kiegyenlítettebbé vált: a hit és az irónia, önirónia fénye átjárja a sötétebb tónusokat is.

Mutass kevesebbet