Bouvard és Pécuchet

Gustave Flaubert a XIX. század francia burzsoáziájának ábrázolója és kritikusa. Azé a burzsoáziáé, amely egyre nyíltabban és egyre romlottabb bölcsességgel szakít a polgári haladás hagyományaival, s amelytől lassanként idegenné válik minden nagyság, minden heroizmus. Flaubert hírhedt "embergyűlöletét" kétségkívül ez a burzsoázia táplálta. Ez a burzsoázia, ennek a burzsoáziának a létformája kergeti öngyilkosságba a korszerű korlátokon tétova, bár szenvedélyes szárnyakkal vergődő, boldogtalan Bovarynét, ettől a fojtogató burzsoá kisszerűségtől menekül Flaubert a Salammbo-ban az antik barbárság szimplán-monumentális figuráihoz (amelyek között azonban menthetetlenül kísérik a burzsoá valóság átderengő, makacs és utálatos emlékei), ennek a burzsoá életnek a lapos, élménytelen parlagisága sekélyíti el oly tragikusan az Érzelmek Iskolájá-ban a szegény, szenvedő Fréderic Moreau-t. Flaubert reménytelenül nézett korára, s ezt a reménytelenséget nem enyhítette, nem tette elviselhetővé a jövőbe vetett hitnek szinte egyetlen szemerje sem. Flaubert nem hitt az emberben, nem hitt a népben, nem hitt a forradalomban. Nem hitt az emberi fejlődésben, a vak körforgás rémképzete hipnotizálta. A patikmérlegen latolt, babonás gonddal válogatott szavakban hitt csupán, az írásban, a művészetben. Társadalom bírálatában hasztalan keresnők a tudatos "javító célzat"-ot. Végzetes gyöngéje, végzetes tévedése volt ennek a nagy írónak, hogy amit maga körül látott, azt az "ember" megválthatatlan, örök világának látta, s a kor francia burzsoáját a körbe-topogó, örök embernek. Nem volt más vigasza, nem talált más narkotikumot, mint hogy ezt a tökéletlen világot a művészet tökéletes formáiban mutassa fel olyan tökéletlennek, amilyen a valóságban volt. Ezt a valóságot megvetette, de a tükröt, amelyben a valóság mozgóképe jelent meg, áhítattal csodálta. A francia kommün vérbefullasztott, hősi kísérlete után pesszimizmusa csak mélyült. A Szent Antal megkísértetésé-ben égetőbben, mélyebben mutatja szkepszisét, mint valaha. Utolsó - és befejezetlen - műve a Boward és Pécuchet. Flaubert, az öregedő művész, ebben a könyvében mintegy enciklopédikusan és véglegesen le akart számolni azzal a burzsoáziával, amelyet ő "emberiség"-nek gondolt. Nem a burzsoá életének, belső világának egy-egy kritikus szektorát akarta most vizsgálat alá venni, hanem az egyetemes embert, azt, ami az ember legátfogóbb és legmaradandóbb produktumának tetszik, az emberi kultúrát. Ha eddig főképp a szerelemről mutatta ki, hogy burzsoá viszonylatokban mily kevert, félszeg és mérgezett érzés, mily zavaros, színeváltó és megalázó élmény, ha eddig a nemesre kendőzött emberi viszonylatokban mutatta fel az olcsó önzés, a törpe irigység lehangoló elemeit, ha a vallásosság pátoszában és retorikájában fedezte fel a teátrálisba csapó hisztériát és a hit morfium-injekció után kapkodó végső emberi kétségbeesést, most egyszerre és együtt az egész emberi szellemet - valójában: az egész burzsoá kultúrát - akarta a szégyenpadra vinni, könyörtelenül és cáfolhatatlanul.

Mutass kevesebbet