Breznay József

A magyar festészet történetének talán egyetlen generációja sem élt át annyi társadalmi problémát és a művészeti életben mutatkozó ellentmondást, vihart, mint Breznay Józsefé. Ennek a korosztálynak éppen a pályakezdés éveiben kellett megküzdenie a II. világháborúban való részvételünkkel együttjáró bajokkal, nehézségekkel. Sajnálatos történelmi körülményt jelentett a későbbiek folyamán az is, hogy a felszabadulásunk utáni lendületes, minden téren gyökeres fordulatot eredményező fél évtized fejlődése az ötvenes évekre a torzulások, ellentmondások egymásra torlódása következtében szinte egy szűk évtizedre megakadt. Sok ígéretes művészi pálya már a kibontakozáskor csírájában megszakadt, vagy az évek során zsákutcába torkollott, illetőleg jelentéktelenné szürkült. A korszak problémáit szakmai szempontból tovább bonyolította, hogy modern nemzeti képzőművészetünk közvetlen hagyománya igen heterogén összképet mutatott. A továbbélő, vagy már polgárjogot nyert iskolák, stílusok mellett sokszor egymással ellentétes célkitűzéseket sugárzó mesterkörök - mesterek és tanítványai - alakultak, amelyek különböző eszmeiséget szolgáló tevékenységükkel - bár gazdaggá, sokszínűvé alakították képzőművészetünket - a korszerűség kérdéseire nem adtak megnyugtató feleletet, a társadalmi szolgálat és az esztétikai minőség magasrendű ötvözésére nem nyújtottak követhető példát. Elsősorban a nagy magányosok - Derkovits, Egry, Farkas István, Nagy István, Vajda Lajos - vállalkoztak korszerű válaszadásra; viszonylagos elszigeteltségük azonban nem tette lehetővé, hogy nyomdokaikon létrejöjjön sajátosan hazai és egyúttal egyetemes jelentőségű képzőművészeti iskolánk.

Mutass kevesebbet