Brooklyn

Apám, akiben erősen élt unokabátyja, Bródy Sándor szelleme, de sorsa a főkönyvhöz, a számokhoz kötötte, a sok szörnyűség ellenére is örült, hogy 1943-ban abba a munkaszolgálatos századba osztották, ahol ismert írókkal, költőkkel, librettistákkal ásta az árkokat, takarította a romokat. Ő, a műkedvelő tollforgató mindig várta, hogy a nagy nevű szerzők majd beavatják az írásművészet titkaiba, az ihletett alkotások világába. Ehelyett, ha bevonultak a körletbe, a koszhadt szalmazsákokon elnyúlva, folyton a pénzről beszéltek. Hogy valamelyik régi, feledett novellájukat, versüket megpróbálják álnéven, esetleg egy rendes stróman segítségével közöltetni. Hogy örök áron eladják ezt vagy azt a művüket, lemondva a szerzői jogról. Hogy nyernek a lóversenyen, a kártyán. Szegény apám, aki főkönyvelőként hivatalból értett a pénzcsináláshoz (mások pénzének gyarapításához), mélyen csalódott. Amire bajtársaitól vágyott, a betű titkára, azt nem kapta meg. Aligha vigasztalta, hogy az írók sem törhették fel a pénz páncéldobozát. Ami engem illet, gazdasági újságíró lettem. Egy életen át írtam a pénzről (a mások pénzéről). Egyszer jött a pillanat, amikor úgy gondoltam, megpróbálom kinyitni a magam zárt dobozát. Ezeket a történeteket találtam benne. Benedek István Gábor

Mutass kevesebbet