Csató Pál (1804-1841)

Csató Pál érdekes alakját az idők folyamán majdnem elfeledte irodalomtörténetünk. Toldy a megvetett emberben nem tudta méltányolni az írót, későbbi irodalomtörténészeink pedig követték Toldy járt útját. A Csató és tehetsége rovására ejtett igazságtalanságokat nagy mértékben eltakarta ellenfeleinek hatalma s egyéb téren elért érdemeik. Gyulainak és Péterfynek szintén Csatót elítélő szemléletébe változást csak Beöthy Zsolt hozott 1883-ban, ki Csatóról írt életrajzában rehabilitálni igyekezett őt. Ennek alapján nagyobb elismeréssel szólt már róla Baló József, Bayer József, Galamb Sándor és Szinnyei Ferenc századunk első negyedében s a teljes méltányosság hangjával fordult feléje újabban Farkas Gyula. Bár Csató tíz éves irodalmi munkássága alatt nagy műveket nem alkotott, a kisebbekkel olyan tulajdonokat árult el, melyek egyedülállóak voltak korában. Két színdarabjával és hét novellájával új színt hozott a magyar irodalomba, verseivel, versfordításaival, drámafordításaival, nyelvészeti és paedagógiai munkáival, kritikáival, politikai és hírlapi cikkeivel, érdekes tárcáival pedig gazdagította s fejlesztette ezt az irodalmat és még meg nem hálált szolgálatokat tett a magyar olvasóközönségnek. Csató Pál szerencsétlen irodalmi sorsának okát a múlt század második felének ízlésében is kereshetjük. A negyvennyolc utáni Magyarország jobban át volt még hatva Kossuth romantikus liberális eszméitől, semhogy felkutatni s méltányolni tudta volna a biedermeier szellem e finomtollú képviselőjét. A biedermeierrel érdemben csak legújabb irodalomtörténészeink foglalkoznak. Tanulmányunk első részében kimerítő életrajzot óhajtottunk nyújtani, kitérve a tudományos- és hírlapi cikkekre is; Csató szépirodalmi munkáival pedig a második részben foglalkozunk.

Mutass kevesebbet