Csendkirálynő

Roger Nimier, az üstökösként feltűnt, majd fiatalon elhunyt regényíró, a francia irodalmi körök fenegyereke, 1957 nyarán egy baráti levélben e szavakkal ad hírt kislánya születéséről: "Jut eszembe, Nadine tegnap szült egy lányt. Mindjárt bele is fojtottam a Szajnába, hogy ne is halljunk többet felőle." Természetesen a levél csak egy ízetlen tréfa, az atyai szavak mégis átokként pecsételik meg Marie Namier életútját. Még nem ismeri a szörnyű mondatot, amikor fiatal felnőttként öngyilkosságot kísérel meg: minden ok nélkül a Szajnába veti magát. A következő találós kérdést is apja szegezi neki kislány korában: "Mit mond a Csendkirálynő?" A gyermek még nem tud e csavaros kérdésre felelni, így nem nyerheti el az édesapa elismerését. Csak felnőttként lel rá a megoldásra: az írás az, ami segítségével hangtalanul lehet megszólalni, ami révén meg lehet felelni a szülői elvárásnak. A Csendkirálynő egy regény lapjain keresztül hallathatja hangját. Marie Nimier sorrendben kilencedik regénye, a Csendkirálynő minden korábbi könyvénél személyesebb hangvételű írás. A fikciót félretéve apja valóságos alapját állítja a középpontba, s vele a cinikus levelet, a Csendkirálynő enigmáját, és még sok más, saját írói munkáját is gyökeresen érintő "apróságot", hétköznapi történést. Könyve nem tartozik a manapság divatos, a családi szennyest pénzsóvár módon szellőztető, sokkoló könyvek sorába. Spontán, őszinte, szemérmes és szeretetteljes vallomás inkább, mely mögött négy év munkája áll, s melyet keresetlen, mégis dallamos nyelvezete avat mélyen költői szöveggé. A Csendkirálynő talán épp e ritka erényeinek köszönhetően nyerhette el 2004-ben a rangos Medici-díjat

Mutass kevesebbet