Cseréptörés

"- Cseréptörés! - Előjönnek, továbbadják utcahosszat, mindenki tudja: cseréptörés van. Nem ér. Nem tiszta a játék. Elölről kell kezdeni, hogy érvényes legyen. A Nagy egyszer úgy akart hunyni: »Cseréptörés nincs, aki bújt, aki nem!« Nem hagyták. Cseréptörés mindig van." A regény hőse, Bárán János, egy budapesti külvárosban, utcagyerekként ipiapacsozik. Felnőtt már, túl van a harmincon, amikor emlékezetében, gondolatokban végigjárja a gyerekkort, mert rádöbben, hogy hiányzik életéből a múlt, az első mozdulatoknak, szavaknak ideje, amit az ember megőriz, tagad vagy vállal, amiből felépíti énjét, önmagát, és elhatározza, hogy utánajár eltűnt emlékeinek, annak, amit a mondat: "apja eltűnt a háborúban", magában rejt. Hiszen ami megtörtént, nem tűnhet el nyomtalanul, őrzi a tárgyi világ, a város, egy utcaburkolat, egy házfal: Budapest. Pontos, szuggesztív leírásán átrajzolódik a csontrendszer: a kővé vált idő, közös tegnapunk, tegnapelőttünk. A háború egy egész nemzedék életében sajátos amnéziát okozott: az emberek tömegesen vesztették el övéiket, s vele a saját múltjukat is, hiszen szülők-gyerekek kölcsönösen hordozzák egymás életét. A tegnapi, tegnapelőtti Magyarország felidézése - erről szól Lengyel Péter regénye - mindnyájunk magánügye. Ismernünk és vállalnunk kell a múltat, cipelni kell, amit tettünk, felelősek vagyunk önmagunkért. S ebbe az "eltüntetett" idő is beletartozik.

Mutass kevesebbet