Doberdo

"A százados valamiben megbotlott. Lehajoltam hozzá, s ebbe a pillanatban úgy éreztem, hogy a lában alatt megmozdult a fölt. Valami iszonyatos erő odavágott a futóárok falához. - Huszár, mi ez? Huszár! - ordítottam, de nem hallottam a hangom. A légnyomás levert a lábamról, és ráestem a kapitányra. Aztán fülsiketítő dördülés hallatszott, és elsötétedett az ég. Nem is robbanás volt ez, valóságos födrengés. Alattunk vonaglott a föld, felettünk imbolygott az ég. Kezem remegett, mintha belülről rángatnák. Torkom szakadtából ordítottam, de nem halottam a saját hangomat. ... Felkapaszkodom, a kezem véres, az orromból is folyik a vér, a fejem szédül. A fülem cseng, a testem mintha súlytalan lenne. A kapitány összekuporodva ül az árom mélyén. Kiegyenesedem. A futóárok falához támaszkodva megmozdulok. Nem látok semmit. Feljebb kapaszkodom, már fel is másztam a homokzsáksorig. Ráfekszem a homozsákokra és előrenézek. Ott elöl minden füstbe borult. Sokáig bámulok mozdulatlanul. A füst gomolyog, gomolyog... - Naa, kapitány úr, telefonálhatzsz! - kiáltom zokogva, és végre meghallom a hangomat. - Te-le-fo-hálhatsz! Lantos felemeli a fejét, őrült szemmel néz rám. Felugrik. - Gyere le, gyere le onnan! - kiáltja. - Most már telefonálhatsz! - mondom fenyegetően, és kigombolom a revolverem tokját. Lantos hátrál, az arcán halálos rettegés."

Mutass kevesebbet