Dobj el mindent, és olvass!

Miközben ​még mindig vannak szépirodalmat faló könyvmolyok a környezetünkben, a többség szabadidejében inkább valamilyen digitális eszköz mellett találja meg szórakozását. Jómagam régóta állítom, hogy ez ellen jobb híján – tényleg csak muszájból, hiszen az olvasóvá nevelés sokkal inkább a családi környezetben kellene, hogy történjen – a tanítók és a magyartanárok tehetnek legtöbbet. Amikor néhány évvel ezelőtt egy hetedikes csoportot kaptam, rögtön elhatároztam, itt az idő, hogy bebizonyítsam, amiről addig „csak” prédikáltam. Ráadásul az alanyaim teljes mértékben megfelelőek voltak ehhez, mert a 14 gyerekből mindössze egy vallotta magát olvasónak, a többiek – saját elmondásuk szerint – soha (!) nem olvastak kedvtelésből. A program neve: „Dobj el mindent, és olvass!” A lényege az, hogy a nap bármely szakában megszólalhat egy speciális jelzőcsengő, melyet meghallva minden diák, de a tanárok, sőt a technikai dolgozók is „leteszik a munkát”, és előveszik a könyvüket. Innentől a következő jelzésig mindenki néma csendben olvas. A „játék” gyorsan kedvelt lett, nem múlt el óra nélküle. Második alkalommal már volt, aki kérte, hadd vigye haza a könyvet, s akadt, aki rögtön szerette volna a folytatást is, mondván: „egy könyv kevés lesz a hétvégére”. Nem vagyok naiv, tudom, ezek a diákok az iskolából hazaérve még mindig előbb nyúlnak a távirányító vagy a számítógép után, mint könyvhöz. De a viszonyuk a könyvekhez, az olvasáshoz megváltozott. Remélhetőleg életre szólóan.

Mutass kevesebbet