Dögcédulák

Megpróbálok elmondani egy történetet. Tízévesen a makói gettó után két-háromezred magammal a szegedi téglagyár hideg esőtől vert téglaszárítója alatt találtam magam. Csak azért, mert zsidó szakosztályba osztott be a Teremtő. Elterjedt a híre, visznek bennünket tovább, amit mindenki kívánt, hisz nem volt ott túl jó dolgunk. Mondták/három transzport lesz: az első nagyon jó, kórház, árvaház, öregek otthona várja az utasait. Mindenki rohant, könyörgött, oda igyekezett bejutni. Nagyszüleim egész polgári méltóságukat latba vetették, de hiába, nem sikerült az első elutazó csoportba osztatni magunkat. Na, ezeknek már jó dolguk van. Gondoltuk. S tényleg. Ahogy a célállomásra értek, abba az akkor még ismeretlen nevű lengyel kisvárosba, ahonnan Waldsee feladóállomás-névvel levelezőlapot küldtek, s letették a ceruzát, amellyel szintén nem létező személyeket értesítettek, hogy jól vannak, már mentek is a gázba, aztán elnyelte őket a krematórium. A Szegeden maradottakból alakított harmadik csoportot szállító szerelvény egyenesen a Birodalomba ment, a volt Ausztriába, mert a bécsi polgármester munkaerőt kért. Szétosztották őket üzemekbe, majorságokba, s nagyrészük családi körben, ha csonka családban is, de túlélte a kort, amelybe a zsidók túlnyomó többsége belepusztult. Az én családomat a második vonatba osztották. Mi is elindultunk Auschwitz felé. A füzesabonyi állomáson a vonatot kettéválasztották. A szerelvény eleje továbbment, benne családom apai ága. Hírmondó sem maradt belőlük. A vonat másik végére is mozdonyt csatoltak, s a szerelvény anyai családommal elindult visszafelé. Mi is Ausztriába kerültünk, ahonnan betegen, csontra fogyva, megtört lélekkel, de mindannyian hazakerültünk.

Mutass kevesebbet