Drámák

A színész-rendező-író Harold Pinter csaknem fél évszázados pályáján mindvégig a maga útját járta. Egyéni színpadi írásművészete nem illik kategóriákba. Sosem eredt divatok nyomába, stílusa - habár összetéveszthetetlen - nem merevedett meg, nem ürült ki. Sikeresen elkerült egy sor buktatót, nem vált a "pinterizmus" foglyává, sőt még azt is "túlélte", hogy Martin Esslin híres tanulmányában az abszurd félrevezető címkéjét ragasztotta rá. Darabjai a rendezőnek, a színésznek és a nézőnek egyaránt kihívást jelentenek. Különös történeteket ír, amelyeknek cselekményét és "mögöttes tartalmát" egyaránt nehéz megfejteni, a lassan adagolt, apró információmorzsákból összerakni. Színpadán közönséges helyzetek, aprólékosan jelentéktelen cselekvések váltakoznak "értelmetlen" fordulatokkal; a mondatokban hétköznapiság, profánság, költőiség keveredik. Írói nagyságának, biztos színérzékének ékes bizonyítéka: drámáit az első pillanattól az utolsóig feszült figyelemmel követjük - ha másért nem, hát azért, hogy rájöjjünk, miről is van szó -, s ha legvégül mégsem találjuk "a" megfejtést, ezért nem őt okoljuk. Ha valakinek az a képtelen ötlete támadna, hogy versenyeztesse a kortárs drámaírókat, a most hetvenéves Harold Pinter bizonyosan legalább dobogós lehetne. Csakhogy - ha műveit jól olvassuk - úgy sejtjük, ő nem az az ember, aki ilyen vetélkedőn hajlandó volna "rajthoz állni". A termékeny hatvanas-hetvenes évek végén, az 1978-ban bemutatott Árulás után megtörni látszott a szerző drámaírói lendülete (miközben egyéb területeken tovább alkotott), aztán tizenöt évvel később megszületett a homályos-megrendítő Holdfény, és azóta is újabb színművek bizonyítják: Harold Pinter nem "élő legenda", hanem a kortárs színházban erőteljesen jelen lévő, friss szellem. Kényszerűségből hiányos válogatásunk tartalmazza Pinter leggyakrabban játszott, "klasszikussá vált" színpadi műveit - ezek közül kettőt vadonatúj fordításban -, valamint egy magyarul korábban még meg nem jelent drámáját.

Mutass kevesebbet