Dunai II, a profi

Én az öregfiúkból lettem profi játékos. Harmincnyolc éves voltam, amikor egy ausztriai teremtornán az újpesti veteránokkal futballoztunk, és annyira jól ment a játék, hogy az osztrák másodosztályban szereplő 1. Simmeringer SC szerződést ajánlott nekem. Ami nem sikerült aktív játékosként, az sikerült a visszavonulásom után: hivatalosan is a futballból éltem. Előtte Újpesten papíron a Belügyminisztérium alkalmazottja voltam. Azért kaptam a bérem, mert napi négy órában bejártam a rendőrségre, ahol a nyomozóosztályon üldögéltem. A mi időnkben nem lehetett bevezetni a profizmust, mert azt összeegyeztethetetlennek tartották a szocializmussal. Éppen ezért mi szórakozásként gondoltunk a labdarúgásra, míg a nyugat-európai sztárok hivatásként tekintettek rá. Ez döntött a Bayern München és a Juventus elleni BEK-meccseken? Részben igen. Spanyolországban értettem meg, mi a profizmus, amikor edzőként figyeltem, hogy milyen kőkeményen aprították egymást a játékosok az edzésen. Én olyan közegből jöttem, ahol a hétvégi meccsek előtt már lazítottunk, a spanyolok meg úgy játszottak, mintha az életük múlt volna rajta. Miért? Mert az volt a tét, hogy a hétvégén ki kerül be a kezdőcsapatba. Nekik ez volt a szakmájuk, ezért kapták a pénzt. Ott jöttem rá, hogy a futball nemcsak játék, mint nálunk, hanem szakma. Senkit sem kellett nógatni, senki sem lazsált. Óriási ambíció volt bennünk. Ez az igazi profizmus. Eközben minket amatőrnek hívtak, de profin tudtunk futballozni...

Mutass kevesebbet