Égbenyúló kockakövek

Részlet a könyvből: Zöld fakofferével akár leszerelő katonának is nézhetnék, bár annál jóval fiatalabb. Mindkét keze rövidnadrágja zsebében, topog, borzongva ásítozik, lábujjhegyre pipiskedve aprókat lépked, hogy felmelegedjék. Nem is annyira a júniusi hajnal hidegét, inkább az átnemaludt éjszakát érzi. Bemehetne a váróterembe, de felfordul a gyomra ha csak rágondol az állomásbűzre. Így inkább kinn marad a székelykocsárdi állomás peronján és szívja a saját büdös Nacionáléját. Mélyre szívja a füstöt. Nem esik jól, de eldobni is sajnálja; gyomra apró korgásokkal tiltakozik. Éhes, mint rendesen. Mégegyszer végigtipeg a peronon, lábujjhegyen, csak a sárga kockakövek közepére lépve, se jobbra, se balra, csak egyenesen előre... mindig előre. Élvezi vadonatúj teniszcipőjét, 1950-ben ez nagy eleganciának számít. Rajta kívül csak két álmos vasutas lézeng a peronon, de ő szeme sarkából állandóan zöld fabőröndjét figyeli. Nem távolodik el túlságosan a koffertől, csak addig a plakátig, amin egy öntudatos munkás úgy sepri ki a gyárkapun a kapitalistákat, mint most ez az öregasszony az állomás büfféjéből a csikkeket.

Mutass kevesebbet