Egy fedél alatt

Részlet a könyvből: Pálfi Vincéné, az alagsor magányos lakója, ágya szélén ült. Odakünn kora alkonyat, itt a szobában szinte éjszakai sötétség, a betéglázott ablak résein átszűrődő fény csupán arra elegendő, hogy rávilágítson a sok kárra, hiányosságra. Ki gondolná, hogy három hónap előtt ez még szép kis szobakonyhás lakás volt, kamrával, mellékhelyiséggel, meleg tűzhellyel és villanyfénnyel. Most ablaknélküli, hideg odu! Valamikor elégedetten gondolta az ember, hogy bár az alagsorban, de utcai lakása van, most sötét pincében didereg tétlenül és reménytelenül. A nappal eltelik valahogy; a konyhaablak téglahalmazából kihúzott egy féldarabkát, - a tömbparancsnok, ha észrevenné, ezért is lármát csapna! - a félhomályban mégis jobban tud mozogni. Reggel lesétál a Krisztina-téri iskolába, onnan két kanna vizet hoz fel a hegyre. Most kényelmes séta, telik vele az idő, amíg az ember a vízcsap körül ácsorog, híreket hall, útközben meg elbámészkodik, hogy mi lett a szép hegyi utcából, egy-egy villa egyszerűen legurult a hegyoldalon, és ha hűvös, szeles is a március, a tavaszt érzi már az ember, - de vagy három hét előtt még szörnyű megpróbáltatás volt a vízhordás bombazáporban, holttestek és romok között. Felhozza a vizet, azután kimegy a romok közé hulladékfát gyüjteni, baltával felaprítja és begyujt a kis vaskályhába. Vizet melegít mosakodáshoz, főz valamit, ha éppen akad hozzávaló, - az egyik cselédlány, akivel nyolc hétig együtt volt az óvóhelyen, az hordja neki a krumplit, egy-egy kanál zsírt, kis bögre lisztet, kenyeret; isten a megmondhatója, hol szerzi, de nem is kell firtatni, - azután rakosgat a fiókokban.

Mutass kevesebbet