Egymás tükrében (dedikált)

1989 őszén már hároméves voltam. Szinte semmire nem emlékszem az általam átélt eseményekből. Annak örülök is, hogy a rosszabb dolgokra nem emlékszem, de az otthoni feszült helyzet tudat alatt, mint kisgyermeknek, sokat ártott. Sajnos jelen voltam és végignéztem a késes támadást, utána éreztem édesanyám félelmét, amikor menekíteni próbált a házból. Az egyetlen dolog, ami eszembe jut az, ahogyan édesapám nekikeseredetten állt a lépcsőházban, s a homlokából csorgott a vér. Soha sem fogom elfelejteni azt a megsebzett, gondterhetl arcot, amelyről le lehetett olvasni, hogy nem a vérző vágás fáj neki, a valódi seb mélyebben található. Ezen halovány emlékeim tudat alatt komoly félelmet okoztak nekem, melyet csak nagyon hosszú évek elteltével sikerült feldolgoznom, "legyőznöm". Egész gyermekkoromban rettegtem a sötétben, féltem egyedül aludni. Mindig attól tartottam, hogy amikor elalszom, védhetetlenné válok és rám fognak támadni. Ezek után nagyon nehezen kezelhető gyermek voltam, egyrészt a félelmeim miatt, másrészt azért, mert egészen '90 szeptemberéig nem volt állandó otthonunk, hanem utazgattunk, ideiglenes lakhelyeinken éltünk, amelyeket soha sem tudtam megszokni. Nagyon sokszor féltem, sokat sírtam, de édesanyám türelmével és szeretetével, odafigyelésével mindig meg tudott nyugtatni.

Mutass kevesebbet