Einstein kozmoszától a fölfúvódó világegyetemig

Ha egy meleg nyári napon a Hortobágyon, vagy a Kiskunságon sétálva egy pusztai kút fölé hajolunk, saját arcunk s a fölöttünk lévő kék ég fog visszanézni ránk. A vizet nézzük, ám magunkat látjuk, s fejünk mögött az ég kékjét. Mégsem mondhatjuk azt, hogy a vizet nem látjuk. A kút vizét látni: ez éppen visszatükröződő arcunkat jelenti; s megfordítva: visszatükröződő arcunk a vizet. A világegyetemmel ugyanígy vagyunk: a természetet, a kozmoszt, a Földet és a csillagokat kutatjuk, ám míg feléjük fordulva faggatjuk a létezés titkát, saját arcunk néz vissza ránk. Ez azonban mégsem jelenti azt, hogy csak magunkat látjuk, s nem a világot. A világot, a világegyetemet látni: ez éppen visszanéző önmagunkat jelenti. Mert tegyük föl azt, hogy valóban azért léteznek a létezők, azért létezik a világ, mert a "valódi" semmi instabil. Közelebb jutunk-e ekkor akár csak egy hajszálnyival is az eredeti kérdés megválaszolásához? Természetesen nem. Hiszen a filozófiai kérdés megfelelője ekkor az a kérdés lesz, hogy miért instabil a semmi? S ha azt válaszolná a fizikus erre, hogy azért, mert egyenleteinek ilyen megoldásai vannak, akkor ez a válasz sem volna válasz, hiszen arról, hogy miért pont ilyenek az egyenletei, s miért nem olyanok, amelyek alapján a semmi stabil volna, megint csak nem lenne információnk. Akik ily módon szeretnék e kérdést megválaszolni, éppen a lényeget nem értik: a szóban forgó filozófiai kérdés a létezés alapvetően megválaszolhatatlan, s a racionális gondolkodás által ugyan elhallgatható, de föl soha nem oldható misztikumára vonatkozik. A nagy fizikus, Feynman szavaival: "A világmindenség nem lesz kevésbé misztikus, ha tudunk egyet-mást róla."

Mutass kevesebbet