El ne felejtse, aki él

A magyar irodalom a nemzet lelkiismerete, emlékezete és várakozása voltmindenkor. Költészetünk egy-egy tiszta csúcsa a magyar nép egy-egytiszta álma, közös reménye, vágyakozása. A magyar költészet fényébena nemzet nagynak, tisztának, szabadnak akarta látni önmagát. A pestiutcákon tüntetők, a vérző diákok és munkások legigazabb álmunkatálmodták 1956-ban: függetlenségünket, szabadságunkat, emberiméltóságunkat. A történelem nagy pillanata az, mikor a nép megelőzivezetőit, megelőzi költőit is. Ledobja sorsa terheit, megmutatja igazierejét, világraszóló győzelemre tör. Szabad és boldog akar lenni,előbb csak érzi, de már tudja is, hogy e küzdelemben még a vereségis magasztos. Így történt népünkkel 1956-ban. A nép után a költőkébredtek legkorábban, s költeményekben próbáltuk őrizni a vereségetszenvedettek becsületét. Hervadhatatlan virágok csokra a magyarköltészet, s benne Tamási Lajosé. Történelmünk legszentebb pillanataivalóban a nemzet "közös ihletéből" és közös vállalkozásából fakadtak.Minden nagy költészet győzelem a halálon. Győzelmünk akkor lehettermékenyebb, ha költészetünk, Tamási Lajos költészete is termékenytalajra hull, s ahogy távolodunk az időben a hajdani eseményektől,úgy válik egyre világosabbá: Tamási a "nép nevében" emelte fel szavátnemcsak október 23-án, hanem a leverettetést követő évtizedekben is.A kötet verseit két fejezetnyi próza követi: 1. Tiszteletadás -pályatársak, tanítványok főhajtása a költő előtt; 2. Tamási Lajosköltészetének irodalomtörténeti jelentőségéről G. Komoróczy Emőketanulmánya: "Nincs sehol megoldás, csupán a vállalt sorsban."

Mutass kevesebbet