Élet zsoltárhangra

Részlet a könyvből: Csak a kínokra nem gondolni, a fájdalmakra, mintha ez nem is az ő teste lenne, hanem valaki másé. De nem, ez így még szörnyűbb! Kinek a tortúráját nézné végig megrendülés nélkül? Ki az, akit így kívánna látni kinyújtóztatva, összekötözött kézzel csigákra függesztve, hogy az így kifordított végtagok minden rántásra elviselhetetlen gyötrelmet okozzanak? Mintha a testét akarnák ketté repeszteni, csontjait összetörni... És a lábain a láncos vasgolyók iszonytató terhe... "Óh, irgalmas Isten! És erős Uram és bizodalmam... Nézz le rám és könyörülj rajtam!... Enyhítsd meg kínzóim szívét, hogy ne gyötörjenek már tovább! Nem bírom!" Üvöltését megsokszorozzák a pincefalak, a penészes, pókhálós sarkok kivetik magukból az eltorzult hangot és odacsapják a zsoldosok vigyorgó képébe. Hányan lehetnek körülötte? Öten? Ötvenen? A gyötrelmek szempontjából ez mit sem számít. A csigát egy katona kezeli. Sűrű szemöldökétől a szemét se látni. Talán nincs is neki szeme, hogy azon keresztül a lelkébe lásson. Talán még arca sincs, teste sincs, csak keze. Nagy, erős keze, akár a húsvágó bárd. Egy lovat agyon tudna ütni vele, egyetlen csapással. A társai? Hangosak, jókedvűek.

Mutass kevesebbet