Szerinted?!

A Szerinted?! egy kamasz lány és az édesanyja napi csatáit követi végig, nem kevés humorral. Olvasd el Janka naplóbejegyzéseit, majd fordítsd meg a könyvet és kövesd, hogy Eszter, az anyuka hogyan éli meg ugyanazokat az örömöket, vitákat, nagy összeveszéseket és kibéküléseket... És hogy ebből mi sül ki? Vágd fel a középső részt, és ez is kiderül! Kivel tudjuk a legnagyobbakat vitázni? Hát, persze, hogy a saját anyánkkal. Fiala Borcsa regényét olvasva érdemes beszállni az érzelmi hullámvasutazásba, hátha magunkra ismerünk: „Bejön az anyám, és egy mozdulattal áthúzza a fáradságos munkával kifundált tervemet. És nem mellesleg alaposan beéget a haverok előtt, hogy kis pisisnek állít be, akinek utána kell vinni a holmijait, mert olyan kis ügyetlenke, hogy magától semmire nem képes.” „A végeredmény pedig: két vihogó barát, egy sötétlelkű, álnok, gazember tanár, aki gúnyos megjegyzésekkel asszisztál ahhoz, hogy magatehetetlen koloncként lógok a szeren, egy akkora karó az ellenőrzőmbe, mint egy mamutfenyő, és egy gyerekesen duzzogó anya, aki felszívja magát, amiért nem értékelem a kedvességét. Az eszem megáll és visszanéz.” „Jó lesz, ha végre visszamegy a munkahelyére, én azt mondom, nem jó ez, hogy ennyire ráér…” „Mert az anya is ember. A miénk is. És néha érdemes megnézni az ő szemszögéből is a világot, egy-egy vitát, és leginkább magunkat...” „Nagyon komplex, bonyolult ám az anyai szív. Amilyen hatalmas, olyannyira oszthatatlan… de igény szerint duplázható, triplázható, vagy négyszerezhető.” „Te jóságos ég, hogy lehettem ilyen végtelenül ostoba? Ilyen szemellenzős, vaksi *szaranya?* – tette fel magának újra azt a kérdést Eszter, ami az elmúlt két nap során mantraként forgott körbe-körbe a fejében.” Fiala Borcsa Világ életemben rettentő szószátyár voltam, a családtagjaimnak csak az okozott némi megkönnyebbült fellélegzést, ha végre este elaludtam és ezzel eldugultam pár pihentető órára. Sajnos azonban a környezetem egy idő után nem tolerálta annyira a vég nélküli tudatfolyamtechnikámat, mint amennyire én azt szerettem volna – nem átallottak a galádok időrő időre félbeszakítani, sőt, SőT!!! még ki is egészítették a mondókámat a saját elképzeléseikkel. Minden bizonnyal ez lehetett a fő motivációm abban, hogy végül az íráshoz fordultam. Ravaszul rájöttem ugyanis, hogy ezzel a módszerrel zavartalanul mások elé ömleszthetem a gondolataimat, gátlástalanul zúdíthatom a karaktereket a világba és nincs az az isten, aki ebben félbeszakíthatna! Így aztán egy ideig blogot írtam terápiás céllal anyai tapasztalataimról – jóval olcsóbb megoldás volt, mint ha szakemberhez fordulok a gyerekek nevelgetése közben megcincált idegrendszeremmel. Később egy zsé kategóriás életmód magazinhoz szegődtem el újságíróként, majd 2015 szeptember elsején – az iskolakezdéssel párhuzamosan – a WMN-hez, ahol azóta is ficánkolok, mint hal a vízben. (A párhuzam csak a hal kényszerű némasága és az én lepcses szám magasságában ér véget.) A WMN-en való megjelenésem egy másik pompás lehetőséget is elém sodort: megismerkedtem a Manó Könyvek szerkesztőjével, aki legnagyobb döbbenetemre arra bíztatott, hogy írjak ifjúsági könyvet. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni a regényírásban rejlő lehetőségeket, így tulajdonképpen én vagyok a legjobban meglepődve, hogy szeptember végén megjelenik az első könyvem Szerinted?! címmel. A lendület pedig itt nem ér véget, időközben elkezdtem dolgozni a következő könyvön, ami egy kamaszoknak szóló, izgalmakkal és fordulatokkal megtűzdelt krimi lesz. (Feltéve, ha az említett izgalmak miatti körömrágásom mellett még a klaviatúrát is tudom püfölgetni.) A családom pedig ezzel a mozdulattal tényleg megkönnyebbülve hátra dőlhet. Hiszen hiába vagyok nő, ennyire multitaskolni még én sem tudok. És amíg írok, addig képtelen vagyok beszélni.

Mutass kevesebbet