Elsüllyedt (b)irodalom

Égesd el a kézirataimat, suttogta Katalin a halála előtt. Kiadatlan regényeid, novelláid, közös műveinket is? kérdeztem. Nem válaszolt. Halála után tíz évig egy kivétellel nem tudtam hozzányúlni a kötegelt papírokhoz sem ilyen, sem olyan szándékkal. Aztán elővettem a Kádár-korszak panoptikumát, a nagyregényt, mert azt a kort azóta sem írta meg senki. A könyv szereplői hétköznapi emberek és politikacsinálók. Diktátorok Kádártól, feleségétől és Aczél Györgytől lefelé: polbiz.-tag, KB-tag, párttitkár, miniszter, tanácselnök, ügyész, főszerkesztő, téesz-elnök, munkásőr, miniszter, tanácselnök, ügyész, főszerkesztő, téesz-elnök, munkásőr; gyilkosok és áldozatok; Nagy Imre szelleme, Bibó István szelleme; a hatalommal kényszerű szimbiózisban élő téesz-fogatos, kútásó, tudós, fejőnő, orvos, favágó, rendőr, böllér, temetőcsősz, vendéglős, patikus, pszichiáter, pék, varrónő, bazáros, hullamosó, ápolónő, író, művész, újságíró; mi magunk magánéletünkkel, macskáinkkal, besúgókkal, barátokkal és ellenséggel. Emlékeztetünk: az emberek nem akartak ütközni a diktatúrával, az ütközött velük, Velünk. Útjában állt mindenki, aki nem görnyedt előtte, nem tapsolt, nem hazudott. Kibújni következmények nélkül nem lehetett. A többség túlélte, néhányan belehaltak. A rendszerváltáskor vér nem folyt, csak megalvadt.

Mutass kevesebbet