Éltető reménység

Ez a könyv második része a szerző kilenc esztendős rabsága naplójának. A "Keserű ifjúság"-ban arról számolt be, hogyan esett katonának beöltöztetett tizennyolc éves leventeként 1944 decemberében szovjet fogságba, miképpen ítélték el politikai paragrafussal tíz évre, milyen körülmények között került hazájából az odesszai börtönbe, a nyikolajevi, majd a herszoni lágerbe, később az Észak-Ural erdőibe. Az "Éltető reménység"-ben Rózsás János az Észak-Uralban, azután pedig a kazachsztáni Ekibasztuzban eltöltött évek lágeréletének eseményeit és szenvedéseit eleveníti fel. A napló az 1953 végén bekövetkezett szabadulás és hazatérés történetének leírásával végződik. A gyötrelmek meg-megújuló poklában, ahol az éhínség, a hideg, a kimerítő kényszermunka kínjai között vergődtem, csak ártatlanságom tudata, a jó Istenbe vetett rendíthetetlen hit és akaratában való legteljesebb belenyugvás ajándékozott meg azzal a lelki nyugalommal és békességgel, hogy mindvégig ember maradhattam. A mindennapi forró imádság adott erőt a megpróbáltatások elviselésére. Minden bajt és szenvedést ezekkel a szavakkal fogadtam: Fiat voluntas tua! Legyen meg a Te akaratod! És a Mindenhatónak az volt az akarata, hogy én, az ügyetlen, a gyámolatlan, az árva magyar, akit a kondértól mindig félrelöktek, aki sem lopni, sem hazudni nem tudtam, életben maradjak és viszonylag egészségben túléljem a rabság éveit. A lelki egyensúlyom megőrzése végett még külön a szívembe véstem a Miatyánk szavait: „ ... És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.. " Ezt nagyon nehéz volt kimondani, és mégis, a legnagyobb szenvedés, üldözés, kínzás közepette is megbocsátottam minden börtönőrnek, minden rosszindulatú brigádvezetőmnek, minden lelketlen és goromba sorstársamnak. Soha harag vagy bosszúvágy nem kerített hatalmába. Soha senki nem hallott semmilyen nyelven káromkodni vagy átkozódni. Rózsás János

Mutass kevesebbet