Ember/világ rapszódia

Varga ​Imre Szlovákiából – Pozsonyból – származott át pár évvel ezelőtt Magyarországra. Két hosszú költeménye bizonyos értelemben enne a sorsfordító élménynek mélyreható érzelmi-intellektuális feldolgozása. „Otthon” és „haza” párhuzamosai csak a múlt végtelennek tetsző távolában találkoznak, a Történelemben, amely – töredék helyszíneivel, felbukkanó eseményeivel, alakjaival – csupán az itt-ott megőrződött tárgyi emlékekben, egykori írásokba zárva és a költő vágyódó, megelevenítő képzeletében létezik. Mert az emberek többségének érzéseiben múlt és jelen riasztóan kettévált és kibogozhatatlanul egybásba szövevényesült: „az időt is átszakították / pókhálók között lépünk így undorodva”. „A modern nemzet történelem helyett komfortban él” – olvassuk, márpedig a költő sugalmazása szerint a múlt hagyományainak magunkba építése nélkül jövőnk bizonytalanná, jelenünk gyökértelenné válik. Költészete a megszakadt kapcsolat helyreállítása; kísérlet az elvesztett történelem tudati, képzeleti rekonstruálására: „ minden villanásban tiszta kép: / a múlt helyek, ahol ácsorogsz / vagy felnevetsz s ahol nincs jelen. / És tanúként te sem. / S amit majd holnap vagy azután megérsz / múlt idő, múlt. Emlékezés.”. Zaklatott atmoszférájú, szuggesztív képvilágú, romantikus-realista líra a Varga Imréé, az egyensúlykeresés igényével, megtalálásának lehetőségével-lehetetlenségével.

Mutass kevesebbet