Emlékirataim

A kaotikus forrongás napjaiban írom e sorokat, amikor emberi ész nem tudja még meglátni a nemzeti és társadalmi erők leendő egyensúlyviszonyait. Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a régi többé vissza nem tér, hogy mind a régi nemzeti eszme, mind a régi társadalmi rend olyan gyökeres átalakuláson megy keresztül, milyent a kereszténység terjedése óta a világ nem látott, hogy tehát erről a korról mint a régi Magyarország utolsó korszakáról kell beszélnünk, bár töretlen hittel bízom az új Magyarországban, a magyar nemzetnek most ellankadt és megzavart, de feltámadásrarendelt életerejében és hivatásában. Nagyapponyi gróf dr. Apponyi Albert György (1846, Bécs Genf, 1933) miniszter, belső titkos tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az Aranygyapjas rend lovagja, kortársai szemében a Legnagyobb élő magyar volt. Az 1920-as párizsi békekonferencián ő vezette a magyar delegációt, a békeszerződést viszont nem írta alá. 1911 és 1932 között ötször jelölték Nobel-díjra. Káprázatos politikai pályafutása a kiegyezéstől a trianoni időszakig tartott. Nemcsak a magyar belpolitika meghatározó alakja, hanem nemzetközileg elismert közéleti személyiség volt, ráadásul azegyetlen államférfi, aki a képviselőház felkérésére fogott bele emlékiratai megírásába. A magyar emlékirat-irodalom remekműve először lát napvilágot teljes egészében. Benne megfejtésre kerül a megfejthetetlennek ítélt korszak rejtélye, a többnemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia sokarcúsága, melynek bukásával valami végérvényesen véget ért Közép-Európában.

Mutass kevesebbet