Én és Györgyi

Most, hogy délután három óra van, Irakban balhéznak, és körülöttem ideges emberek rohangálnak, egy olyan dolog megírására készülök, amit előszónak hívnak. Egy telefoncsörgés után jött a késztetés, hogy írjak. Györgyi volt, az, aki megkért, hogy mivel a Villából való szabadulása után én álltam hozzá a legközelebb, írjak róla néhány sort. A könyvről azért nem, mert a kéziratot nem olvastam. Igaz, a vonalakat láttam, és egy-két beszélgetést hallottam. Hogy Ön, kedves Hölgyem, vagy bizonyos esetekben Uram, tudja, kinek a gondolatait olvassa az első oldalon: én voltam Tóth Györgyi pasija. Kijött a Villából, és úgy éreztem, Ő az a nő, aki kell nekem. És nem ufó, vagy valami rambókéses idegen hatására, hanem ahogy rám nézett. Nem tudom, Önök közül hányan élték már át az a furcsa érzést, amikor nem érti az ember, miért, de a tekintet mond valamit. Ebben az esetben valami kellemeset mondott. Amikor kijött a Villából, egy ilyen esetben teljesen természetes módon össze volt zavarva. Első találkozásunkkor megkértem e kezét, jelezve, hogy nekem csak a pénze kell, és néha dugjunk is. A világ legtermészetesebb reakciója, ha ilyenkor az ember fiát pofán vágják, de nem így történt.

Mutass kevesebbet