Ének a búzamezőkről I-II.

"Otthon, az én hazámban, tul a gömbölyű hegyeken, amelyekre hósapkát rakott ma virradóra a bórás éjszaka, otthon az én házamban Buzaszentelő napja van, mikor ezt az éneket dudolni kezdem, innen a hósapkás hegyeken, a tenger fölött, amelybe beleesett az ég, virágzó kaméliafák alatt, cerciszek violás felhőibben és geniszták aranyesőjében. Ezen a földön nem szentelnek buzát, mert itt nincsennek más barázdák, csak amiket lobogós bárkák hasitanak a habvirágos vizeken és a babér szenteletlen is megterem a borkőszínű sziklákon. Az örök tavasznak, ezen a szivárványszigetén nem ülnek ünnepet, mert itt soha nincsen hétköznapjuk a jószagu vizekbe mosdott, selyembe öltözködött boldog embereknek, messzi kővárosok menekültjeinek, akik pajkos térzenére ringatják a derekukat, szemben a nappal, a Parco della Redenzione terraszán és gyöngyöző kacagással találgatják a ciprusok alatt, a liciniás filagóriákban, hogy hány üveg spumantival hosszabbak már az esték és hány csókkal rövidebbek az éjszakák."

Mutass kevesebbet