Ennyi volt

A keserű ember azt magyarázza a mellette könyöklő pofának a kocsma pultjánál, hogy neki a hite veszett el. Örökre, állítja a megkeseredett ember. Amaz bólint, ha ő elvesztett valamit, az sem került elő többé soha, ő például, ha hiszi a keserű ember, ha nem, a hitét vesztette el. Érdekes, mondja a keserű ember szomorúan, ezzel valahogy most mindnyájan így vagyunk. Iszik egy sört? Azt mondja az egyik, hogy nézze, maga okos embernek látszik, magával lehet beszélgetni, mert ma már az sincs, akivel beszélgessen az ember. És ha beszélget is, előbb-utóbb a politikánál kötnek ki. A számból vette ki a szót, mondja a másik, ezért nem beszélgetek én senkivel. Így igaz, mondja az egyik, a keserű, szó szerint, ahogy mondja, ha meg magában beszél, hülyének nézik. Mit csináljunk? Semmit, mondja a másik, semmit. Mert tudja, negyven év az csak negyven év, folytatja a keserű ember bátortalanul, bár én nem számoltam, de akkor is, sok idő az, majd egy élet, és megszoktuk, mint a madár a kalickát, és tessék, most kinyitják az ajtót, mehetsz, amerre csak látsz, és akkor kirepülök, és akkor egyből úgy érzem magam, mint a Szaharában, sehol semmi. Hát ez az, mondja a másik, hogy sehol semmi. Én még abban sem vagyok biztos, hogy az az ajtó tényleg a szabadságba nyílott, és nem egy másik, nagyobb kalickába. aztán elhallgatnak, mert valahogy nem értik igazán egymást. Pedig annyi mindent el kellene mondani. De kinek? És minek? Hát itt a baj. A keserű ember szégyelli mondani, amaz szégyelli hallgatni. Furcsa, hogy szégyellni kell.

Mutass kevesebbet