Erdélyi történetek

Benedek ​Elek – népének és az édes anyaföldnek holtig hűséges szerelmese – bár korán elszakadt falujától, mégis az erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidéken gyökeredzik minden története. Nincs magyar író, aki testben-lélekben annyira rabja lett volna szülőfalujának, mint ő. Házat épített az ősi telken, melynek tégláit – saját szavai szerint – agyának és szívének vérével kevert mész ragasztja össze, földre földet szerzett körülötte, melynek minden barázdájában az ő véres verejtéke folydogál, s melyet a gyümölcs- és erdei fák ezreivel varázsolt paradicsomkertté. Ha ráért pihenni, divatos fürdők helyett falujába menekült, s az üdülése szénakaszálás, a szórakozása faültetés volt. Mikor pedig gyászfeketébe öltözött Erdővidék fölött az ég, és zsúfolt vonatok ontották a menekülők százezreit a fővárosba, ő is fölkerekedett élete párjával, s utaztak üres vonaton, szembe a zsúfolt vonatokkal, biztos otthonból bizonytalan jövőbe: a szülőföldre. Könyvtárat kitevő irodalmi életművének java része a szülőföldet halhatatlanítja. Könyveiben az eszményi falu embereit küldte el a városiaknak a lelki kapcsolat megteremtésére. Magyar falu aligha szolgálhatott több irodalmi tárggyal, mint Kisbacon: temploma, temetője, erdeje, ifjú és öreg emberei s azok életének szívhez szóló apró eseményei, mint meg-megújuló dallam, minduntalan visszatérnek Benedek Elek írásaiban. Hiszi a jó győzelmét fegyver nélkül, magára hagyatottan is, és nem zúgolódik a tél zimankós napjaiban, mert a fáktól megtanult tűrni és várni. Tudja, hogy a tavasznak el kell jönnie. Az évről évre visszatérő tavaszok s ez a könyv is az öreg faültető hitének igazát bizonyítják.

Mutass kevesebbet