Kutyafülűek / És így tovább...

Részlet a könyvből: Kutyafülűek Az alattunk lakó Kovácsék már tavaly elköltöztek, nem bírták idegekkel az örökös égiháborút, az ugrándozó gyereklábak és az ide-oda csúszkorászó széklábak, asztallábak, ágylábak zaját. Simonékat, akik mellettünk laknak a harmadik emeleten, meg is kérdeztük akkoriban, nem zavarja-e őket a gyereklárma. - Nem - mondta Simon néni a gyerekeket nemigen szokták hallani, inkább engem, amikor rájuk kiabálok, legyenek csendben. Azóta el is tűnődtem néhányszor: engem a házbeliek brutális apának hihetnek. Szépen sohase hallanak beszélni a gyerekekkel, mert az nem hallatszik ki a lépcsőházba. Az viszont a földszintig lehallik, mikor időnként mindet túlkiabálom, mert valahogy csak tartani kell a tekintélyt. S az én hangom erre éppen alkalmas, lévén sztentori, vagy ha úgy tetszik: kántori. De hát ez a hang is ellágyul, ha, mondjuk, reggelenként a két és fél éves Gergőt öltöztetem, s ilyenformán társalgók vele: - Ham-ham, megeszem a füled. Ham-ham. Gergőnek nincs füle. Odanyúl egy kis aggodalommal, aztán felkacag. - De van! - Jól van, te kutyafülű. Mondd, kutyafülű vagy? Lesi a kölyök a bátyjai kaján tekintetét, azok mit szólnak ehhez. Dicsőség-e ez vagy gyalázat? De már döntött is: - Nem vagyok kutyafülű! Ehhez aztán tartotta is magát. Míg egy szép nyári napon meg nem dobálta kővel a Miskát.

Mutass kevesebbet