És megáll az idő

„Mindig úgy tekintettem magamra, mint egy útszéli fára. Erre járt egy madár, a csőréből kipottyantott egy magot, s én kikeltem, növekedtem, elviseltem a viharokat, és azóta itt vagyok, néha termést hozok, néha csak szívem a talajból a tápanyagot: ez a dolgom. Ott lenni, részeként a tájnak, kedvre deríteni a szemet, árnyékot nyújtani a megfáradtnak, ősszel ráébreszteni a mulandóságra azokat, akik a hulló lombokra pillantanak. Szóval egyszerűen ott lenni, míg valami vihar, féreg vagy ostoba favágó azt mondja, nem kellesz már ide. Aztán vagy adok még egy kis meleget egy kályhában, vagy egyszerűen, simán elkorhadok – mint a legtöbb útszéli fa. Lehet, hogy az arra járóknak egy darabig még feltűnik: valami hiányzik a képből, aztán lassan elveszejt az emlékezet.”

Mutass kevesebbet