És mégis mozog a föld I-III. kötet

Az a fiatalember, aki a Ponté Veechio tövénél álldogálva szórakozottan tépegetett valami papirost és a darabkákat céltalanul hullatta az Arno vizébe, meg akart halni. Már régóta foglalkozott azzal a gondolattal, hogy megöli magát. Hónapok óta járt-kelt ezzel a tűnődéssel, amely eleinte csak fáradt kedvetlenség gyanánt bukkant fel benne, de lassanként mind felismerhetőbb formát öltött. Most már elszánta magát: meghal. Úgy is tekintette életét, mint amely huszonhárom éves korában befejeződött. Mint halottról gondolkodott már önmagáról s hogy mikor hurkolja nyakára a kötelet, amelyet már előkészítve rejtegetett otthon, az közömbösnek is tetszett előtte. Néhány nappal hamarabb, vagy később, az már mindegy. Úgy érezte, hogy már tegnap is, tegnapelőtt is csak lustaságból nem végzett magával. Éppen az a tétlen és sivár renyheség hosszabbítgatta életét, amely miatt nem akart tovább élni. Már úgy megszokta a cselekvés hiányát, hogy szinte kíváncsi volt rá: mikor mozdul meg akarata annyira, hogy végrehajtsa a régen minden részletével kirajzolt cselekedetet. De még ennek a kíváncsiságnak is alig volt valamelyes ereje, még erre is vállat vont: mindegy. Minden mindegy. A folyó máskor oly szép zöldes vize, amelyet most agyagos sárgára színeztek az esős őszi napok, a végtelenség szívtelen közömbösségével ömlött lefelé és vitte a csakhamar eltűnő papírdarabkákat.

Mutass kevesebbet