Esszék I-III.

Michel de Montaigne, királyok tanácsadója és a szellem szabadságának megrögzött híve, Róma városának díszpolgára, akinek a nagyapja még hallal és borral kereskedett, a Franciaországot évtizedek óta dúló polgárháború közepette elhatározza, hogy visszavonul vidéki kastélya toronyszobájába, és megír egy könyvet, amely a világ minden addig írott könyvétől különbözik. Egy olyan könyvet, amelynek témája nem a történelem és a filozófia, nem a vallás és a politika, hanem ő maga. Egy könyvet, amelynek tárgya nem az igazság, hanem annak megmutatása, miképpen vélekedik, miképpen próbálja megtalálni a helyes, vagy legalábbis elfogadható választ az élet, a történelem, a személyes sors legkülönfélébb kérdéseire ez az egyetlen, megismételhetetlen és mindenkitől különböző személy, Michel de Montaigne. Nem módszeres gondolkodó, soha nem is kívánt az lenni. De kivételesen művelt, szétágazó érdeklődésű, csillapíthatatlanul kíváncsi ember, akinek a filozófiában a kérdezést és a tudatlanságot módszerré emelő Szókratész, a történetírásban a szívesen csapongó Plutarkhosz a példaképe. Ő az első és sokáig egyetlen európai gondolkodó, aki kertelés nélkül bűnnek nevezi Amerika őslakóinak gyalázatos kiirtását. Elfogulatlanul megfigyeli és aprólékosan rögzíti saját testi hanyatlásának folyamatát, és azt is, miképpen próbál ellenállni a szelleme működését korlátozó és megnyomorító hatásának. Vergilius verseinek szentelt esszéje, melyben a szerelem gyönyöreitől búcsúzik, a világirodalom egyik legemlékezetesebb öregkori alkotása.

Mutass kevesebbet