Észak-európai népek irodalma

Skandináv szerzők és műveik Magyarországon általában nem tartoznak az egzotikusak közé: egy irodalomtörténelmileg hagyományos képzettársítási rendszer fogadja őket magába immár több, mint egy évszázada. Történetük valahol Szendrey Júlia Andersen-fordításaival (1856) kezdődik és folytatódik a kalandos világirodalmi érdeklődésű és szép magyar nyelven író Győry Vilmos svéd költőkből fordított köteteivel (1870, 1882). Az 1880-as évektől, a nagy skandináv dráma (Bjornson, Ibsen, Strindberg) európai hullámától és a skandináv próza (Kielland, Pontoppidan, Lagerlöf) kissé későbbi reneszánsztól kezdve már oly intenzívvé válik hazánkban az északi szerzőkkel való foglalatosság (műfordítás, kritika, esszéírás, sorozatokban történő könyvkiadás), hogy a skandináv irodalmi hatást ekkor a német, francia, orosz és angol hatások társaként kell rangsorolnunk, mégha a földrajzi és főként nyelvi távolság, a közvetítő nyelvek és főként a közvetítő német, ill. osztrák kultúra közege igen megnehezítette a skandináv áramlat elevenségének, folyamatosságának és hitelességének fenntartását. Az akkori skandináv műfordítók közt még ott találjuk, a Reviczky Gyulától Kosztolányi Dezsőig húzódó időrendben a kor több, neves költőjét, a nagy korabeli kritikusok közt, Péterfy Jenőtől a fiatal Lukács Györgyig, alig akadt, aki fontos és terjedelmes írásban ne foglalkozott volna velük. Külön skandináv fejezetet jelent ez időben a polgári radikális Thália Társaság 1904-1908 közötti Ibsen és Strindberg előadás-sorozata. A két világháború közti évtizedeknek - az előbbi hagyományok kissé csökkent hatása közben - három más skandináv újdonsága is akadt: az újromantikusnak mondható, elsősorban norvég próza néhány mesterének (Knut Hamsun, Sigrid Undset, Johan Bojer) magyarországi diadalútja a skandináv könyvek számának és példányszámának állandó növekedése közben, majd, ami ezzel szorosan összefügg, két, roppant termékeny és áldozatos, és immár az északi nyelveket eredetiben is értő műfordítónk, Beke Margit és Hajdú Henrik munkásságának kezdete, amelynek, mára életművé terebélyesedvén, legalább hatvan kötetnyi skandináv könyv magyarra születését köszönthetjük, végül megérintette a skandináv hatás a korszak írónagyságainak némelyikét is, Gulyás Pál költői következetességgel építette bele életművébe egy eddikus vers fordítását, József Attila a nemzetközi munkásmozgalom kutatása kapcsán bukkant rá egy középkori dán népballadára, hogy azután nyelvünknek meghódítsa, Németh László és Áprily Lajos pedig néhány fontos Ibsen-mű fordításával nyilvánította ki aktív érdeklődését. A felszabadulás után, Martin Andersen Nexö néhány könyvén kívül, igazában csak 1957 óta jelentek meg nálunk értékesebb skandináv irodalmi művek, és kiválogatásuk szembeszökően tudatosabb és kritikusabb volt, mint a megelőző évtizedekben. Ennek következménye és jele is volt pl. egy Skandináv költők antológiája c. könyv (1967), mely - kitűnő költők fordítói közreműködésével, mint Illyés Gyula, Weöres Sándor, Jékely Zoltán és mások - először tett kísérletet az észak-európai líra egész történetének összefogására, vagy hogy a budapesti egyetem bölcsészkarán, 1968-tól - először Magyarországon - megindult a rendszeres skandináv irodalomtörténeti oktatás.

Mutass kevesebbet