Eszközünk a szó

Ezt a könyve a kényszer szülte. A szolidaritás kényszere. Mert az elmúlt évtizedben sok tulajdonost, s közben néhány kitűnő főszerkesztőt is megéltek a szerzők, de arra még nem volt példa, hogy az egyik nap azt ígérik: mindenki marad a helyén, aztán másnap hét újságíró - s utána még néhány sokat szolgált öregje a szerkesztőségnek - szedhette a sátorfáját. Annál a Szabad földnél, amelyik az egyetlen újság a tíz évvel ezelőtti fordulat óta, amelyik továbbra is nyereséges maradt. Annál a lapnál, amelyik ma is hetente mintegy 250.000 példányban kerül az olvasók kezébe. Annál az újságnál, amelynek a közösségét nemrég Pulitzer díjjal tüntették ki. (s ami díjat, legalábbis annak pénzbeli részét, villámgyorsan szétosztották a rászoruló iskolák között.) Annál az újságnál kötöttek útilaput kiváló szerkesztők, hírlapírók talpa alá, akik elsőként - még 1990-ben - saját, külön szakszervezetet alapítottak, mert megérezték, megértették: most mindennél jobban kell egymásra vigyázni. Nem véletlen hát, hogy ez a közös könyv az első ösztönös, védekező mozdulatuk. S kiket küldtek el? Két Táncsics-díjast. (Csak a tájékozatlanabb, ifjú olvasók kedvéért: ezt a díjat, a Magyar Újságírók Szövetésének javaslatára 1990-ben alapították.) S akik nem díjazottak, azok is bátran pályázhatnának erre az elismerésre, ha arra egyáltalán pályázni lehetne. Bizonyságul elég fellapozni e kötet lapjait, ahol a hetek közül hatan mustrát adnak abból, mit tettek, mit írtak az elmúlt tizenegy esztendőben. S bizonyítják azt is, hogy amúgy Bálint Györgynek (nem a gazdának, hanem a harmincas évek nagyszerű hírlapírójának) nem mindenben volt igaza.

Mutass kevesebbet