Európai vasút

Részlet: Most végre a kupéban ül. A kupé előtt állok, szeretnék adni neki az útra valamit. Az ablak mellett ül, pléddel és kofferrel a hálóban, menetirányban, zsebében 564 pengővel, egy összeggel, melyről feltételezi, hogy idegen helyen, ahol nem ismeri a bennszülöttek trükkjeit és nem ért a lokális csalafintaságokhoz, hosszabb ideig él majd el belőle, mint odahaza; egy kettes jelzésű útlevéllel s a necaisserében jóddal és piramidonnal. Integetek és jó utat kívánok. Még utána szólok: „Aztán írjon..." Tudom előre, hogy nem fog írni, mert „nincs mit" - s amit erről írhat, az nem érdekel. Civilizált emberek már nem írnak útileveleket. Anzikszot írnak. A fiókban őrzök még néhány útilevelet, egyik nagyapámét, aki 1840-ben fantasztikus útra szánta rá magát s elment Zomborból Bécsbe és egy másikét, aki 1820 körül Mailandban járt. Ok még tudták azt, amit Goethe a XVIII. század végén elsőnek és talán utolsónak mondott ki: az ember nem azért utazik, hogy megérkezzen. Ez az, amit szeretnék utánakiáltani, de mert ő kizárólag azért utazik, hogy mentől előbb megérkezzen, úgy sem értené meg.

Mutass kevesebbet