Évszázados emberek

Dr. Gábor Áron sajátságos utat jár a magyar irodalomban. Megdöbbentő őszinteséggel tárja a világ elé tizenötéves szibériai száműzetése élményanyagát. Olyan mélyről világítja meg a kommunista rendszer lélektani szerkezetét, a szovjet emberképzés titkait, amilyenre a világirodalomban nincs példa. Kritikusai szerint "Dosztojevszkij módszerekkel boncol és Dürrenmatt meghökkentő eszközeivel dolgozik, hogy a szovjet élet fekélyeivel rémítse a nyugati jólét társadalmait." Gábor Áron ennél többet tesz, szomorú, de hiteles tanúvallomást ad, hogy századunk neo-fáraoizmusáról egyszer méltó ítéletet alkothasson a történetírás. "Az embertől keletre", tavaly megjelent könyve megrázta a külföldi magyar világot, a "Szögletes szabadság"-ban kiszélesíti a kört a szerző: a sztálini tizenhétmilliós rabország testi-lelki égéséről, erjedéséről, szolgaságról, történelemformáló erejéről és végzetes reménytelenségéről ír. A könyv végső értelme: a polgári és a szovjet életszemlélet között áthidalhatatlan az űr. Nem politikai fenntartások, hanem évezredes adottságok és hagyományok, élet- és halál-értékelés azok a pontok, ahol hajótörést szenved az opportunista párbeszéd, de a jó és segítő-szándék is. "Az embertől keletre" megrendítő dráma, pszichopolitikai riport, a "Szögletes szabadság" hátborzongató lidércnyomás, kiáltó figyelmeztetés, mi lesz a világgal, ha a másik oldal győz? Dr. Gábor Áron a székely szabadsághős leszármazottja, a háború előtt a budapesti 8 Órai Újság munkatársa és haditudósítója volt. "Túl a Sztálin vonalon" című könyvéért 1945-ben a szovjet katonai bíróság halálra ítélte, de Moszkva életfogytiglani száműzetésre változtatta a büntetést. Tizenöt évet töltött Közép-Szibériában és 1960-ban tért haza Magyarországra. 1965-ben "Az emberről keletre" könyve kéziratával nyugatra szökött, azóta a Német Szövetségi Köztársaságban él.

Mutass kevesebbet