Fehér kenyér

Sásdi könyve a szentimentálizmus nélküli emlékezés, az élmény és a megjelenítés művészi egyesülése révén a felfedezés varázsával hat az olvasóra és ritka ünnepi élmény számára. Az író, amikor a maga gyermekkorát meséli, anélkül, hogy akarná, megmagyarázza, mi az, ami egész életére egy bizonyos röghöz köti az embert, ugyanakkor pedig előttűnk kerekedik egésszé egy dunántúli falu élete. A villanó alakok az élete teljességét sugározzák, minden apró történet izmos relief, pregnáns módon, gyengéd kézzel és mégis erőteljesen kőbe vésve. A rajz erős, de nem durva vonalú; a mű lendítő ereje, az itt-ott látszólagosan felvillanó naturalista szemlélet ellenére, az a nemes anyagú líra, amely messze eltéríti az öncélú realizmustól. a kiáltóbb színeket is beragyogja Sásdi emberi magatartása, úgy ragyogja be, mint a dunántúli nap enyhe fénye az őszbeszomorodó tájat. Az apa és az anya alakjának megelevenítése önkénytelenül Petőfit idézi, azzal a különbséggel, hogy ez a dunántúli elbeszélő természetesen prózában ír. Prózában, de olyan tökéletes stílusművészettel, hogy gyönyörű nyelvezete külön tanulmányt érdemelne. A befejező rész a háborús évekbe nyúlik. Az író testi és lelki szenvedéseinek rajza, áhitatos visszatérése a magyar földhöz, mely otthont, sírhelyet és fehér kenyeret ád, költészetté finomult, magasrendű, tiszta irodalom.

Mutass kevesebbet