Fehérarany (dedikált)

Évtizedeken át arra készültem, hogy egyszer olimpiai bajnok leszek. És tessék, 2016. augusztus 9-én, negyvenegy évesen ott álltam a páston az egyéni verseny döntőjében. Percekkel később 14:10-re vezettem, karnyújtásnyira voltam az aranytól, vagy még annál közelebb. Többször azonban már nem találtam el Parkot, 15:14-re kikaptam. Egyből tudtam, mi úszott el. Hogy még egy olimpiai döntőm már nem lesz. Összességében így is többször voltam fent, mint lent. Rio után pedig olyasmi történt velem, amit nem értettem. Annyian gratuláltak, mintha aranyat nyertem volna - már én is elhittem, hogy az ezüstérmem nem is ezüst, hanem fehérarany. Kétszer szúrtam el koreai ellenfelem mellett 14:12-nél, akkor volt csupán balszerencsém, máskor nem. Mi több, Fortuna mindig akkor ragadta meg a kezem, amikor igazán szükségem volt rá. Hogy csak két, tagadhatatlanul sorsdöntő esetet említsek: már kilencévesen szerencsém volt, amikor édesanyám kiszúrta a játékos vívásoktatást hirdető plakátot, ahogyan mázlim volt életem első olimpiáján is, mert Atlantában úgy lettem bronzérmes, hogy három asszómat is egy tussal nyertem meg. Ha csak az egyiket elbukom, az életem teljesen másképp alakul. Az még hagyján, hogy lemaradok a harmadik helyről, de nem ismerkedem meg későbbi feleségemmel, gyermekeim édesanyjával, Kökény Beával, aki az első találkozásunk alkalmával tekert egyet a nyakamban addig fordítva lógó akkreditációs kártyán, hogy meggyőződjön arról, csakugyan én vagyok Imre Géza... Igen, én vagyok Imre Géza. Aki arra a kérdésre, hogy nem volt-e ebben több, azt feleli, de, biztos, ám mindent összevetve nem bánja, hogy az elmúlt évtizedei így alakultak. Sőt, nagyon örül neki.

Mutass kevesebbet