Fejem alatt telihold

A legnehezebb pillanatot kellene ideidéznem. sokszor elgondoltam már, hogy tudnám elmondani, de nem lehet. A paradicsom végét, a kiűzetést nem tudom. Az eperfától nem messze, a disznóól és a nyári konyha között építettünk kisházat a játszótársaimmal. Rettenetes gyönyörű napsütés volt. Gyufaskatulyával vetettük vályogot a házhoz. Betyár ott heverészett a nyári konyha árnyékában, csak piros nyelve látszott ki nagy gubancából. Végtelen volt még azokban a pillanatokban a gyerekkor. Nem vettem észre, egyikünk sem vette észre a kiűzetés angyalát a lángpallossal. De egyszerre csak ott volt. S mivel az angyalok sose ismerhetők föl, csak a versekben, festményeken: a nővérem, Rózsi volt az, aki nagy nevetve odakiáltotta a kapuból: "Beírattalak az iskolába!" Nem tudtam, mi az az iskola, nem tudtam, mi az a beíratás, de a szívem, az ösztöneim tudtak valamit pontosak, sok ezer éves tudásuk volt már róla, mi az, amikor a kis emberkét beíratják iskolába. Irtózatos, kétségbeesett sírásban törtem ki. A kis vályogok kiestek a kezemből, a sárral összefolytak a könnyeim. Iskoláskorommal elkezdődött a félelem, a betöretés, az elnyomottság érzésének kora. Életem és írásaim gyökere egy naiv természeti és egy tudatos, civilizált lény újra és újra megismétlődő, külső-belső összecsapása.

Mutass kevesebbet