Fekete-piros versek

Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme sarkában van. Ott tanulnak fegyelmet, pontos erő- és önismeretet. Zrínyi, Kazinczy, Petőfi, Babits s a pusztai rokonság - pásztorok és prédikátorok - igazítanak még rajtuk, mielőtt útra indulnának. S induláskor a pillák rezdülése feltölti mindüket az önmagukon is mosolyogni tudás enyhe áramával. Láttukra a könyvtárak magukbalustult kövér baglyai, a szótárak is jóleső borzongással és tisztelettel szorulnak összébb a polcokon. Ámuldozhat a lyukkártyákkal passziánszozgató stilisztika, hogy ezek a mindenünnen hazagondoló igék mennyire a hajdani mesterlegényeink szemével járták, járják a világot. Nem a kaland, az alkalmi bravúr, hanem a fogások tenyérbe, ujjbögybe honosításának vágya talpaltatta végig velük Európát. Szavahihető szavak a tőle érkezők. Az ezerszer hitelüket vesztettek is új hitelt nyernek azzal, hogy nála szolgálnak. S egy-egy oldalra nézésétől olykor önnön felkiáltójeleikbe nyársalódnak a szájhős imperatívuszok. Egyébként a földön él, teljes mivoltában. Egy darabka földön, aránytalanul nagy égbolttal a feje fölött. De az ege is lakható. Beépítette. Rengésálló téglákból rakta, hogy állna akkor is magas Déva vára, ha netán talpunk alól, fejfáink alól elfordulna a föld. Ha szobrász vagy festő volnék, s III. Béla arcmásához keresnék élő, s méltó modellt - egy nyári délután, amikor a szavak kimenősek, és egyetlen termő fügefától is mediterrán hangulata van Pannóniának -, elmennék Tihanyba, a Kopaszhegy alá, nézném, ahogy gyakorlott mozdulattal roppantgatja a szeme-formájú mandulákat - és szótlanul munkához látnék. (Illyés Gyula, 1972.)

Mutass kevesebbet