Felhők Poloniusnak / Clouds for Polonius

Orosz István retrospektív kiállítása az Ernst Múzeumban, 2006. augusztus 16 - szeptember 17. // Előszó: A mottóként választott versben Baudelaire-t idézi Orosz István: mon semblable, - mon frére: képmásom, bús fivérem - a Romlás virágainak előhangjából kölcsönzött szavakkal szólítja meg a szembejövő olvasót. Bonyolítja némileg a képletet, hogy mindketten, az író és az olvasó is csupán emlékeztetnek önmagukra, egymásnak viszont a vendégszavak értelmében pontos hasonmásai, ha tetszik, tükörképek. Orosz munkáiban - most már a képzőművészeti dolgaira is gondolok - korántsem meglepő ez a tükör szerep, amelyet a nézőnek, illetve saját magának szán. Többször megfogalmazta, hogy a műalkotás két oldalán álló személyt, az alkotót és a nézőt azonos jelmezben látja, egyforma súlyúnak gondolja őket a mérlegként elképzelt mű ellentétes térfelén. Szívesen idézi az Arnolfini házaspár tükre fölé festett feliratot: Johannes de Eyck fuit hic, amely szöveget a tárggyal együtt összeolvasva így fordít le: Jan van Eyck volt itt a tükör; és szívesen próbálkozik olyan rég elfelejtett médiumok megújításával, mint például a tükrös anamorfózisok, amelyek a megkettőződéssel érnek el hatást. Hogy a sokszor parafrazált példaképek, Niceron, Arcimboldo, Magritte és Escher asztaltársaságában hely jusson neki, egy posztmodern gesztussal Orosz önmagát is megduplázza: időnként a Küklopeiából kölcsönzött álnéven, Utiszként szignálja műveit. A legravaszabb görög, Odüsszeusz is álnévként használta a szót, amelynek jelentése Senkise, s mint tudjuk az a névcsere akkor Polifémosz küklopsz szeme világába került. A szemkiszúrás, vagy finomabban, a szem becsapása Orosz-Utisz munkáiban is kísért, még ha metaforikusan is. Trompe l'oeil - mondják elegáns művészettörténeti szakkifejezéssel azokra a képekre, amelyekben az illúzió megvezeti a tekintetet. Orosz gyakran él ilyen fortélyokkal, ám pontosan érzi a veszélyét is e megtévesztő eljárásoknak. Néhány éve egy szimpóziumon így fogalmazott: remélem világos a szándékom, egy huszadik század végi magyar művész törekvése, aki csak azért nem mond igazat, hogy rajtakapják. Őszinteség és képmutatás egyszerre - a bevezetőben idézett Baudelaire sor így indul: hypocrite lecteur - álszent olvasó. És elszánt néző - fűzhetnénk hozzá, hiszen a világ, amelyet Orosz felmutat, önálló szabályok szerint működik, törvényeit, melyek értelmét a konvenciók minduntalan megkérdőjelezik, bizony folyamatosan tanulni kell.

Mutass kevesebbet