Feljegyzések az utolsó padból

Második kötetét adjuk az olvasók kezébe, akik - hőseiről szerzett benyomásaikat kiterjesztve az íróra - hajlamosak őt amolyan kedves csavargónak elképzelni. Korábbi írásainak hősei között valóban akadnak jóindulatú naplopók, akik az állandó helyváltoztatás állapotában vannak, s arcukon barátságos mosollyal kisebb-nagyobb kalandokba keverednek. Nos, ez az írói világ az új kötetben módosul. Nem külsőségeiben. A járás-kelés a világban nem szünetel. De mintha a látvány és a tapasztalás mögött szerényen meghúzódó lényegről most többet mondana. S az a bizonyos kissé tétova mosoly is mintha változna. A derű iróniába vált át, sőt néha gúnyba. Az új kötetben több az ítélet: rokonszenvéd és ellenérzéseit gyakran nyílt közvetlenséggel fejezi ki most Császár István. Többet beszél gyerekkoráról, kamaszéveiről "múltjának kövületeit" vizsgálgatja, és mai törekvéseiről, csalódásairól és düheiről ír. Aki ismerkedni akar vele, a kötetében több támpontot nyer, mint a korábbi írásaiban. Nem különbözik viszont a két kötet egymástól abban, hogy ez is, az is a szerző korlátlan, mondhatni feneketlen kíváncsiságának dokumentuma. Érdekli őt a tudatlanság és a tudás, a boldogtalanság és a boldogság. Tagranoff, a majomember, és Hertl, aki egyszer szorult helyzetében segített rajta. Csontváry termékeny rögeszméje és a nyárspolgár természetrajza. Röviden: minden.

Mutass kevesebbet