Felső-Maros vidéki varrottasok

A Felső-Maros vidéke tájmegjelölést, a konkrét fold rajzi helyzettől eltérőleg, tágabb értelemben használjuk. E tájegységbe foglaltuk egyrészt a Maros völgyét Ratosnyától Abafájáig, másrészt a Luc és Sár patakok alsó folyásának mentét Vajdaszentiványig, illetve Pókáig, és a vele szomszédos Mezőség keleti peremén elhelyezkedő néhány falut (l. a térvázlatot). E vidék központja, Szászrégen, a XI. századtól fontos szerepet játszott a környék gazdasági, társadalmi és művelődési életében. Az 1890-es évekig, vagyis a tőkés viszonyok lassú behatolásáig, az egész Felső-Maros vidéke eléggé zárt táj volt, s ez megérződött fejlődésén is. A Maros mentén és a Mezőség keleti peremén elterülő falvak lakossága a földrajzi adottságok folytán főleg a jól jövedelmező állattenyésztéssel foglalkozott, a földművelést csak kisebb mértékben űzte. A Kelemen- és Görgényi-havasok, "zöld aranya" a XVIII. század második felétől az első világháború kitöréséig a vidék lakossága életében fontos szerephez juttatta a fakitermelést, az ún. havasolást, és ezzel szoros összefüggésben a tutajozást. Ezek a foglalkozási ágak nemcsak élénk közösségi kapcsolatok kialakítására teremtettek lehetőséget, hanem a régi hagyományok és szokások megőrzésére is. Az 1950-»s évekig - a városokba való költözés tömegessé válásáig - még a legtöbb faluban elevenen éltek a régi népszokások, népdalok és népi táncok, fennmaradt a népviselet, a népi építkezés. Felső-Maros vidéke sok évszázados hagyományos népi díszítőművészetének talán legbecsesebb alkotásai a szálánvarrott és a keresztöltéses hímzések, vagy ahogyan ők nevezik: a varrottasok. Ezek ékesen beszélnek a Felső-Maros vidéki asszonyok fejlett művészi ízléséről. kézügyességéről és szorgalmáról. A vidék gazdag, ősi díszítőelemeket és színvilágot megőrző román népművészete már régóta felkeltette a szakemberek érdeklődését, de úgy érezzük, hogy ennek a művelődési kincsnek a tanulmányozása és közkinccsé tétele további és talán az eddigieknél is nagyobb figyelmet érdemel. Gyűjteményünkben azt az évszázadok hagyományaiban gyökerező hímzésanyagot mutatjuk be. amely a Szászrégen környéki falvak magyar lakossága kezén egészen a kilencszázas évek elejéig virágzott. A századforduló óta a szakemberek felfigyeltek néhány Felső-Maros menti falu (Disznajó, Holtmaros, Magyaré, Marosvécs) hímzőművészetére. országos hírnevet és elismerést szerezve neki. Az említett falvak hímzőasszonyai közül a 30-as és 40-es években a kolozsvári népművészeti kiállításokon többen például Palkó Györgyné és Szász Gáspárné Magyaróról) aranyérmes oklevelet is kaptak (l. fk). Sajnos annál kevésbé ismertek a Szászrégentői délnyugatra fekvő falvak (Beresztelke, Kis- és Nagyfülpös, Tancs, Unoka, Toldalag, Póka, Nagyercse és Vajdaszentivány) hímzésmintái. E hiányt szeretnők pótolni e gyűjtemény nemcsak a Felső-Maros mente, hanem az egész Felső-Maros vidéki hímzésanyag, mintegy 280 minta - közreadásával. Bevezetőnkben elsősorban arra szeretnénk rámutatni, hogy ezeknek a tárgyi műveltséghez tartozó varrottasoknak mi volt az értelmük, jelentőségük, és milyen szerepet töltöttek be a tőlünk időben, életfelfogásban már távoli emberek életében. Szólnunk kell a hímzésekét létrehozó emberi közösségről a létrehozott értékek tükrében, ezeknek az értékeknek az emberekhez mint alkotóikhoz való kapcsolódásáról, továbbá e díszítményeket hordozó tárgyak világáról.

Mutass kevesebbet