Főbelövendők klubja

Jean-Paul ​Sartre kétségtelenül a XX. század második felének legnagyobb hatású íróinak egyike. Köztudottan ő az egzisztencialista filozófia megálmodója, s hogy gondolatainak teret adjon, gyakran nyúlt a filozófiai értekezés, a regény, sőt a dráma műfajához. Egyik ilyen szatirikus hangvételű színdarabja az 1956-ban íródott Főbelövendők Klubja (Nekrassov). A mély filozófiai mondanivaló, a kacagtatóan könnyed jellem- és helyzetkomikum, valamint a kor aktuálpolitikájának mesteri ötvözete ez, amelyet egy önző és könyörtelen világ jellegzetes karakterei mutatnak meg nekünk. A hatóság elől menekülő hírhedt szélhámost, Georges de Valerát, egy kiégett, állásáért küzdő újságíró, Sibilot révén, sorsa a sajtómédia világának kellős közepébe sodorja. Az épp eltűnt szovjet belügyminiszter (Nyekraszov) személyiségét magára öltve, biztosnak tűnő menedéket talál a nyilvánosság előtt, ráadásul jól tudja, ez a színjáték nem csak neki kifizetődő. Jules Palotin-ben, az Esti Párizs enyhén nárcisztikus, fölfelé nyelvvel, lefelé talppal dolgozó főszerkesztőjében kellően hiú és elvakult szövetségesre talál, s kényszerű szimbiózisuk révén Valera népszerűsége az egekbe tör. A gyarlóság elszakíthatatlan zsinórjaival politikusok, tőkések, arisztokraták tömegeit rángatja marionettfiguraként, s gyakorlott szemfényvesztő lévén, könnyedén megtalálja ellenségei gyenge pontját. Valera csupán egyetlen dologgal nem számol, s ez a lelkiismeret. Egyfelől a kezdettől fogva gyötrődő Sibilot-é, másfelől saját, mélyen alvó lelkiismerete, melynek élesztgetésén Sibilot fiatal, csinos, ám kommunista-szimpatizáns lánya, Veronika fáradozik. Az ál-Nyekraszov kénytelen szembesülni vele: az ő csuklóit is zsinórok kötik; a játékosról kiderül, maga is játék, önnön kitalált hamis világának eleven játéka. Kétségbeesetten próbál kitörni, s újra Valera lenni, még ha ez az őt hajszoló Goblet felügyelő bilincseit is jelenti, ám ez már korántsem olyan egyszerű, mint az elsőre látszott. A tétek megtétettek, s már pörögnek a kockák…

Mutass kevesebbet