Futballizmus II.

A magyar labdarúgás legsikeresebb időszakában, 1949-től 1963-ig volt az MLSZ elnöke Barcs Sándor, aki a hetvenes évek elején az UEFA első embereként szolgálta kedves sportágát. 1989-ben írtam róla egy könyvet, aminek itt látható borítóján épp egy gyerekfoci-tornán támasztjuk a korlátot. A könyvet nem volt értelme kiadni a rendszerváltás forgatagában. Megvártam 1997-et, amikor a főhős 85 éves lett. Meghívtam az MLSZ akkori vezérkarát és az Aranycsapat még élő tagjait, hogy együtt köszöntsük az egykori főnököt. Tőle tanultam a képletet: egy nemzet labdarúgásának ereje egyenlő a játékosok számának és a futballal töltött időnek a szorzatával. Barcs azzal honorálta a figyelmességemet, hogy nekem adta a labdarúgással kapcsolatos cikkeit, tanulmányait és feljegyzéseit, ő világította meg számomra, hogy a magyar futball azért van lemaradva a világ elitjétől, mert nem foglalkozunk jól az iskolás korosztályokkal. Az 1998-as franciaországi világbajnokságra nagyon sok összefoglaló munka jelent meg a labdarúgásról. A régi jegyzetanyag és az új dolgozatok együttese indított el arra, hogy megírjam a magam Futballizmusát. Ebben a könyvben a Tisza Volán Focisuli tapasztalataira építve, gyakorló megyei szövetségi elnökként fogalmaztam meg, hogy mit kellene tenni. A szomszédos megye elnöke, Bozóky Imre gyakran volt vendég a szegedi focisuli rendezvényein. Amikor az MLSZ első embere lett, engem kért föl a szövetség utánpótlás-nevelési bizottságának vezetésére. Összeraktuk a nemzeti utánpótlás-nevelési koncepciót, ami az Orbán-kormány és személyesen a miniszterelnök támogatásával Bozsik-programmá fejlődött. A Futballizmus című könyv borítóján és a Bozsik-programot ismertető füzet címlapján ugyanaz a szegedi kisfiú, Popovics Bertold rúg a labdába. Mindhárom fotót Gyenes Kálmán ugyanazon a szegedi pályán készítette. így érnek össze bennem a dolgok. Dlusztus Imre

Mutass kevesebbet