Hadijátékok

Egyszerre három – immár könyvritkaságnak számító – vidám poémát tart kezében a Kedves Olvasó. 1967-ben egy, jókedvemben írt elbeszélő költeményem jelent meg a Zrínyi Kiadónál: a PITYERI, vagy teljes címén: Játékos versezet PITYERI HARCKOCSIZÓ hihetetlen, ám többnyire hősies kalandjairól. Már a szokatlan hosszú cím is jelzi a kötet tartalmát: egy talpraesett ifjú sorkatona domborításait a hatvanas évek néphadseregében; hősünk kapcsolatát a Zsófinak becézett tankkal, s később az anyává lett Ezred Leányával. A kötet gyorsan elfogyott, s a PITYERI hangjáték-változatát – Avar István avatott tolmácsolásában – többször megismételte a Magyar Rádió. Talán a PITYERI sikere (vagy az én repülés iránti olthatatlan rajongásom) az oka, hogy e könyv második részében, a SOLYMOK KÖZÖTT EGY VERÉBBEN, utasként már egy harci gép fülkéjében kucorgok, s elragadtatásomban (vagy rémületemben?) a botkormányba kapaszkodva szűkített harci fordulóra kényszerítem a gyanútlan repülőgépet. Vagyis: kitartóan kérvényezett miniszteri engedély birtokában – a szokásos repülőorvosi megkínzatást s a földi gyakorló katapultálást túlélve – egy félórás gyönyörűség részese lehettem Szolnok légterében. Mindezek után szinte már törvényszerű, hogy 1976 nyarán, valahol a Szov-jetunióban, egy monumentális sivatagi lőtér homokját taposom változatlan lel-kesedéssel. Ideiglenes hadnagyi rangban (és egyenruhában) egy magyar légvé-delmi rakétaalegység tagjaként voltam részese egy laktanyaoázis mindennapi életének. Lenyűgözve figyeltem – különösen az éleslövészet napján – a földalat-ti harcálláspont villámgyors parancsait, majd a hatalmas rakéták célrafordulását, gyomortépő, dübörgő indulását és pusztító találatát a fellángo-ló égen. Sivatagi élményeim naplója a kötet harmadik könyve: a TŰZPECSÉT AZ ÉGEN.

Mutass kevesebbet