Hajnali beszélgetések Lukits Milossal

Részlet: Iróasztalom fiókjainak zsufolt tartalmában vájkáltam valami után. Az én iróasztalom fiókjai nem a Mult rendbeszedett muzeuma, hanem inkább hasonlítanak a menekült rémület lim-lomjához, amelyet az elhagyott házban felejtett. Aminthogy - most már látom - egyebet se tettem világéletemben, csak folyton magam elől menekültem és ugy elkotortam mindent magam mögött, mint a macska a piszkát. Az én számomra a megérkezés mindig csalódás volt és a csalódás mindig ujabb elindulás. Egyszer talán: ez az a szénacsomó, amely folyton csalogat előre és az a sejtésem, hogy nagyon sokan vagyunk, akiknek ez az egyetlen lehetséges életformája. Véres tragédia, hogy az ember cselekedeteit nem a szándék szabja meg, hanem a tudás. Az ember akaratát szerzett izlés, megismerések, megfontolások irányítják, de a tudása megmásíthatatlan, kegyetlen természeti adottság és az elért eredmények föllebbezhetetlen itéletek, amelyek ellen lehet fogcsikorgatva lázadozni, de vitatkozni meddő ostobaság. És, sajnos, az ember a múltjától menekülni úgyse tud. Mint ahogy a lavina mentül tovább hempereg, annál több tapad hozzá, az embert életútjában egyre növeli a múltja. Hála szent Bergsonnak, ma már tudom, hogy ez a mult ugy énemmé sajátosodik, hogy épugy nem érezhetem, mint a hajam növését, de irtózom a papirdarabkáktól, följegyzésektől, könyveimtől, elhasznált tárgyaktól és az Évolution créatrice mühelyének egyéb hulladék-forgácsaitól...

Mutass kevesebbet