Halálugrás kezdőknek és haladóknak

„Nemrég jutott eszembe: miért is olvastam már kamaszkoromban is szívesebben egyes szám első személyben írt, könyvet, lett légyen az krimi, emlékirat vagy kitalált történet. Valószínűleg ugyanazért, amiért szívesebben is írok ebben a formában: idegenkedem az írói mindentudás prózaeszközétől, úgy érzem, mintha megbotlanék az olvasásban, ha az író kilép hőseiből, hogy a tájról, a körülményekről, a múltról és a jövőről értekezzék. Hiszen ez a könyvben csak a hős szempontjából fontos. De akkor miért nem a hős beszél róluk? Olvasóként is pontosan annyit akarok tudni, amennyit a hős tud; vele együtt akarom megélni választása kockázatát és felelősségét, vele együtt akarok bukni vagy igazolódni. S az író oldaláról nézve: ezért jut el szinte minden hősöm az öngyilkos őszinteségig, ezért keresi kétségbeesetten, önirónikusan vagy fölényeskedve főleg önmagában és átfogható emberi történelmi környezetében önmaga okát. Őszinte, s mint ilyen, őszintén hazudik is, őszintén téved is. Mint valamennyien mindennapi életünkben. Az emberi őszinteség ritka pillanatainak lehallgatása és megelevenítése majdnem minden, amit eddig megírtam. Egy regényt azonban meg kell építeni – vagy ahogyan magamban nevezni szoktam: meg kell szervezni. Mi válthatja ki, mi indokolhatja például az ember igaz-hazug, szép-rút, építő-romboló önvallomását, önleleplezését? Mi viheti el tévedéseivel együtt igaz, önveszélyes kitárulkozásáig? Mi lehet két tapasztalt-csalódott, hazudni már önmagának is jól tudó ember őszinteségének az oka? Mi más, ha nem a szerelem?”

Mutass kevesebbet