Harmincöt vers

Weöres ​Sándor új versei szintézist teremtő lírájának szerves darabjai. Ne tévesszen meg bennünket a kötet egyszerű, tényközlő címe: ez a harmincöt vers nem találomra összeválasztott költemények laza füzére, bennük tudatosan, összefoglalóan szólal meg ennek az elbűvölő költészetnek szinte mindegyik hangja: a hetyke és az intim archaizáló, a filozofikusan többértelmű játékos, a kozmikus és mitikus, a szellemesen szatirikus és az olvadékonyan, behízelgően éneklő. Szabadon hullámzó, meghökkentőasszociációk változnak kristályszerűen kemény, letisztult képekkel, bonyolult ritmusképletek a gyermekmondókák egyszerű ütemeivel, álomszerű, gyengéd víziók hétköznapian puritán, pontos lírai megfigyelésekkel. Weöres versei mindig a születés, sőt a teremtés kegyelmi pillanatában maradnak, van bennük valami illanó és megfoghatatlan, de valami vaskosan, megindítóan földszagú, reális is. Magukon hordozzák alkotójuk egyedi, senkihez nem hasonlítható kéznyomát, és mégis – a legjobb értelemben véve – személytelenek. A költőtől távol áll egyéni élményeinek elkendőzése, csak éppen ezeket az élményeket a szó szoros értelmében anyagnak tekinti, hiszen nem zárt, egyedi, egyszeri személyiség titka érdekli, hanem mindaz, ami a mindenség nagy körforgásában, az élet folyamatában közös és szükségszerű. „Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása” – vallja Weöres Sándor. „Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény: ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert.”

Mutass kevesebbet